2016. július 11., hétfő

Istennél soha nincs olyan, hogy túl késő! Egy anyuka megrendítő bizonyságtétele a kislánya gyógyulásáról

Egy anyuka története a kislánya megbetegedéséről, hosszú hónapokig tartó kilátástalanságról, kitartó imádkozásról és arról az útról, amit az Úrral végigjárt az alatt az idő alatt... És a végén a várva-várt gyógyulásról.

A bizonyságtételt nemrég küldte el nekem Ági, az anyuka, és miután elolvastam és én is megkönnyeztem, Isten iránti hála fakadt bennem, és biztos voltam benne, hogy ezt másoknak is olvasnia kell. Ezért megkérdeztem Ágitól, hogy megoszthatom-e az interneten, és ő örömmel megengedte.

Ahogy az anyuka is írja az elején: nem is tudjuk, hány embernek fog segíteni most ez a bizonyságtétel, ezért szívből ajánlom mindenkinek, bárcsak minél többen elolvasnák, hogy megerősödjön bennük, hogy Istennél soha nincs olyan, hogy túl késő!

Fogadjátok szeretettel Tolcsvainé Hegedűs Ágnes bizonyságtételét Anna gyógyulásáról.

Országh György
szerkesztő, Prófétai Napló

~~~

Bizonyságtétel egy kilátástalan helyzetből való gyógyulásról

Az alább leírt bizonyságommal szeretnék olyan embereknek reményt adni, akik most nehéz helyzetben vannak, és már feladni készülnek a dolgokat. Amikor ebben a nehéz helyzetben voltunk számomra is nagyon bátorító volt, ha hallottam egy csodálatos gyógyulásról. A hallott történetek mindig egy kicsit hozzásegítettek ahhoz, hogy tovább tudjak menni, és ne adjam fel.

Én is ezt szeretném most tenni másokkal, olyan emberekkel, akiket talán nem is ismerek.

Az alábbiakban azért írok egy kicsit részletesebben a dolgokról, hogy lássátok meg, hogy Istennél soha nincs olyan, hogy túl késő!!!

A kislányom Anna 2015. februárjában kórházba került. Előtte több héten keresztül mondogatta, hogy fáj a lába, de minden este megáldottuk, és azt hittem, hogy csak növekszik, és a csontjai alakulnak. Majd egy ismerősöm szólt, hogy gyógytornász szemmel nézve a gyerek furcsán jár, szerinte valami gond lehet Annával. Így egy hétfői napon elindultam hát vele az orvoshoz. 

Érdekes volt azt is megélni, hogy miután elkezdtük mondogatni a férjemmel, hogy a gyerekkel van valami, rohamosan kezdtek jönni a betegség tünetei. Hétfő reggel elindultam Annával az orvoshoz, de útközben már háromszor összerogyott az utcán, mint egy rongybaba. Délutánra már erős izomgörcsei voltak a lábában, és visított a fájdalomtól, amikor görcsölt.

Befektették a B.A.Z. Megyei kórházba, ahol nem találták, hogy mitől lehetnek a tünetek. Elvégezték a főbb vizsgálatokat, és minden eredmény negatív lett. Ezek után úgy döntöttek, hogy átküldik Annát a debreceni gyermek pszichiátriára, mert kizárásos alapon azt gondolták, hogy lelki eredetű a dolog.

A gyermek pszichiátrián éppen látogatási tilalom volt, és naponta csak 15 percet lehetett látogatni a gyereket, és akkor is csak a folyosón. Ez nagyon nehéz időszak volt mindenkinek lelkileg.

Közben Annának egyre inkább jöttek a görcsök, és egy idő után már ide-oda dobálta magát, annyira fájt neki, így betették tolószékbe, és kikötözték, először csak a lábát. Majd egy reggel arra mentünk be, hogy kínjában a gyerek kitépte a feje tetején a haját. Nagyon szörnyű volt látni, amikor kitolták, hogy rengeteg haja hiányzik a feje tetejéről, ki van kötözve, és a tekintete üres, kimerült. Ezek után nyugtatókat állítottak be Annának. 

Pár nap múlva reggel hívtam a pszichiátriát, és mondta a doktornő, hogy Annára pelenkát kellett tenni, mert most már a vizeletét sem tartja. 

Egy hétfői napon a testvéremmel úgy döntöttünk, hogy saját felelősségre kivesszük a pszichiátriáról a gyereket, mert láttuk, hogy más gond lehet a gyerekkel. Amikor szóltunk, hogy elhozzuk a gyereket, már az orvosok is belátták, hogy tovább kell vinni a neurológiára Annát.

Átkerült tehát a debreceni neurológiára Anna. Itt a neurológián először kullancs csípésre, majd egy korea nevezetű igen ritka betegségre gondoltak az orvosok, de semmit nem tudtak alátámasztani.

Anna már alig-alig evett. A görcsök átterjedtek az egész testére, így már szinte mindene görcsölt időközönként. Olyan durva, és erős görcsei voltak, hogy az orvosok ilyet még nem is láttak, és felvették videóra, hogy megmutassák más orvoknak. Aztán egyik nap a férjem ment Debrecenbe, és telefonált, hogy ne ijedjek meg, de Annát átvitték az intenzív osztályra. Ez nagyon megviselt, hogy 
folyamatosan csak ment lejjebb és lejjebb az állapota, és egyre rosszabb dolgok következtek (és ez még csak az eleje volt a dolgoknak).  Aztán megint én mentem látogatni, és reggel arra mentem be az intenzív osztályra, hogy Anna szétterülten fekszik, teljesen elernyedve, lóg keze lába, és már nincs magánál sem. Este felültem a debreceni buszra, és a halál járt a fejemben. Itt ezen a ponton lelkileg teljesen padlóra kerültem. Az út felénél eszembe jutott, hogy előveszem a Bibliát. Elkezdetem olvasgatni, és mindenhol azt olvastam, hogy Jézus mindenkin segített, aki csak hozzá ment és nem kételkedett benne, hanem hitte, hogy tud segíteni. Végül is a Biblia gondolataira kezdetem el figyelni, és késő este, amikor leszálltam Miskolcon a buszról teljesen jó állapotba kerültek a gondolataim, megint a remény csillant fel az agyamban.

Aztán Annát vissza küldték újból Miskolcra.

Miskolcra tehát már úgy került, hogy semmilyen kontaktust nem lehetett Annával teremteni, már nem volt magánál, viszont a görcsök test szerte jelentkeztek, és még a vérnyomása is 200 fölött volt, kb. 20 percenként. Amikor jöttek a rohamok hangosan csikorgott a foga. Én ilyenkor rá tettem a kezem, és imádkoztam, hogy a Jézus nevében ezek megszűnnek. Egész nap ezt csináltam, és estére teljesen ki voltam merülve, nem értettem, hogy miért nem működik a dolog. 

Azt itt hozzá kell már tennem, hogy Miskolcon az Olajfák Baptista gyülekezetbe járunk, és ott is folyamatosan imádkoztak Annáért, meg a keresztény testvéreim is ország szerte.
Itt is megköszönöm mindenki imáját.

Visszatérve a Miskolci kórházra, még mindig nem volt diagnózis, nem tudták, hogy mi baja van Annának. Mondták nekünk, hogy egy utolsó esélyt látnak még arra, hogy változzanak a dolgok: átszűrnék Anna teljes vérét, hátha ott fennakad a szűrőben valami. De ezt a vérszűrést itt Miskolcon már nem vállalták el, felvitték mentővel Budapestre Annát a Szent László kórház intenzív osztályára.
Itt az intenzív osztályon már több mindent megtudtunk Anna állapotát illetően.

Például kiderült, hogy Annának agyvelő gyulladása van, auto immun eredetű, ami azt jelentette pontosan, hogy a saját immunrendszere állított elő ellen anyagokat, hogy „kibombázza” a központi idegrendszerét. Megtudtuk azt is, hogy későn vittük Annát... mondták, hogy ilyen betegük még nem volt, akit 6 hét után kezdtek el kezelni agyvelő gyulladásra.

Itt már lélegeztető gépre kellett tenni Annát, és be kellett tenni mély altatásba, annak ellenére, hogy már magánál sem volt. 

Itt is teltek aztán a hetek, a lélegeztető gépet át kellett helyezni a gégéjébe, gégemetszést végeztek, mert az orr és szájüreg részek gyulladásnak voltak már kitéve a hosszas lélegeztetés miatt.
Már epilepsziás rohamokat is produkált az agyvelő gyulladás, azt is nagyon brutális volt látni, hogy rajta vannak a gépek, és össze vissza remeg a teste.

Még korábban, a Debreceni időszak alatt kigyűjtöttem az Igéket a gyógyulásról mind az Ó, mint az Új Szövetségből. Ezeket naponta megvallottam, mert tudtam azt, hogy az ima is nagyon fontos, de a kimondott Ige pedig megcselekszi azt, amiért ki lett küldve. Amikor felolvastam a hosszú Ige-listámat, mindig erőre kapott a lelkem. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy hol, Debrecenben, vagy itt Pesten, de hoztam egy fontos döntést: csak arról fogok gondolkodni, ami kedves, és jó hírű, és nem gondolom bele magam abba, amit mondanak az orvosok, amiket hallok. Így ha észre vettem, hogy rossz gondolataim kezdenek jönni, rögtön elkezdtem a jón gondolkodni, azon amit az Ige mond. Így aztán az adott helyzethez képest jól átvészeltem ezt az időszakot. 

Mindig hangoztattam, hogy Anna helyre fog állni. Ez az egyik orvost kifejezetten zavarta, éppen csak azt nem mondta, hogy én nem fogom fel, hogy miben van a gyerek, és mik az orvosi kilátások? Mert hogy az a kilátás orvosi szempontból, hogy ha jobban is lesz, lehet, hogy vagy agyilag nem lesz ép, vagy mozgáskorlátozott lesz Anna.

Ez az orvos egyszer meg is jegyezte: „na egy dolgot tisztázzunk le, az, hogy a gyerek egyáltalán így van, az rengeteg gyógyszernek az együttes hatásának köszönhető”. 

Közben kaptam egy Igét is Istentől: „Felhasad mint hajnal a Te világosságod, és gyógyulásod gyorsan kivirágzik, megigazulásod előtted jár, és az Úr dicsősége követ.” (Ésa. 58,8)

Hányszor volt, hogy erre az Igére gondoltam, miközben mentem keresztül a Ferencvárosi futball csarnok parkolóján, és még semmi, de semmi nem látszott ebből megvalósulni, de felnéztem az égre, és elképzeltem, hogy Isten most is ott ül a trónján, dicsőségben.

Majd Annának ismét lejjebb került az állapota, kapott egy hasnyál mirigy gyulladást is, a szondás táplálás miatt. Így ki kellett húzni a gyomorszondát a hasából, és utolsó lehetőségként vénásan táplálták tovább fehérjével. Ekkor már vért is kellett neki adni, meg csont és bőr volt már.

Az anyósom meg is szólt engem: Annának állandóan romlik az állapota, de azért én mindig azt mondom, hogy meg fog gyógyulni.

Azért mindamellett, hogy naponta kimondtam az Igéket, és hittem, hogy Jézus megszerezte a gyógyulást, a helyreállást, nekem is volt többször, hogy kiakadtam, ilyen hosszú idő után.
Hónapokig nem láttam semmit abból, amit hittem.

Egy alkalommal azért már panaszkodtam Istennek, mondtam neki, hogy én nem tudok attól már többet, minthogy Jézusban van a mi helyreállásunk. Hiszem, hogy a kereszten elhordozta Anna betegségét, de ennél többet én már nem tudok. Elfáradtam, és most már kibuktam Isten előtt.

Aztán nem emlékszem már rá, hogy hogyan jött, de Isten a nyelveken szólást mutatta nekem. Talán eszembe juttatta...

Évek óta nem használtam a nyelveken szólást. Kórházba menet azon gondolkodtam, hogy én ilyenkor most mit csinálok, dicsőítem az Istent? Vagy mi történik a nyelveken való ima által?

Következő nap vasárnap lett, és eldöntöttem, hogy elmegyek a Krisztus Szeretete egyházba, mert most már látnom kellett a saját szememmel, hogy Jézus gyógyítása ma is működik. Itt pedig gyógyulásokról tettek bizonyságot. 

Ahogy bementem a gyülekezetbe, ott volt kitéve Kenneth E. Hagin könyve a nyelveken való imádságról (A könyv címe: A felházban történtek után), amit rögtön meg is vettem, és pár nap alatt kiolvastam. A könyvben olyan elképesztő csodákról, áttörésekről olvastam, amik a nyelveken való ima által történtek, hogy én el is döntöttem, hogy így fogok imádkozni, amikor csak lehetőségem lesz rá. Imádkoztam metrón, villamoson (magamban) mindenhol. Annához bemosakodva, köpenyben, szájmaszkkal, kesztyűben  lehetett bemenni. Be volt ugyan kamerázva a szoba, de milyen jó volt, a szájmaszk alatt mondhattam mindent. Megfogtam hát a kezét a takaró alatt, és órákig ültem mellette, „mormolva” csendben a nyelveken való imát. 

Több napon keresztül tettem ezt, mire valami kis eredmény feltűnt. 
Annának magához tért a tudata, látszott, hogy ért mindent, de csak a szemgolyója mozgott. 
Aztán gondoltam magamban, hogy ha hiszem, hogy Ő gyógyult, felszólítom, hogy mozgassa akkor meg a kezét, ujját. De nem mozdult, hanem csak hangtalan könnycseppek gördültek végig az arcán. Gondolom azt átélhette Anna, hogy Ő akarná mozdítani a kezét lábát, az agyával ezt szeretné, de nem követi a teste.

A nyelveken való imát folytattam, szinte egész nap. Nem adtam fel, mert biztos voltam abban, hogy ez nem maradhat most már eredmény nélkül. Hirdetem az Igét, ami cselekszik, és nem vall sohasem kudarcot, egész nap szinte megy a nyelvek imája, meg kell, hogy legyen az eredmény, ebben biztos voltam. De sajnáltam Annát, hogy többször sírt, és még hangot sem tudott hozzá adni.

Köhögött is többször erősen, a lélegeztető gép csak úgy kongott a köhögéstől, kilátásba volt helyezve a tüdőgyulladás, a hónapok óta tartó fekvés, és lélegeztető gép miatt.

Járt Annához egy gyógytornász, aki mozgatta rendszeresen, hogy az izmok valamennyire mozgásban legyenek. Egy reggel a tornára mentem be. A szemem előtt Annának megmozdult a keze, lába, és popsiját is megemelte a pelenkázáshoz. Az intenzív osztályon nagy volt az öröm, gyorsan értesítették a főorvosnőt is. Annyira örültek az orvosok, hogy ekkora áttörés következett be Annánál. Azt elfelejtettem írni, hogy 20 alkalommal szűrték át úgy a vérét, hogy az orvosok is csak reménykedtek, hogy hátha valami változás történik. Egy ilyen vérszűrés nagyon sokba kerül, és mondták nekem, hogy még senkinek nem szűréték át ennyiszer a vérét, mint Annának.

Mozgott tehát keze lába, mindene. Idővel felültették, tolókocsiba került, majd átkerült a Bethesda rehabilitációs intézetbe, ahol azt mondták az orvosok, hogy legalább 3 hónapot lesz itt a kórházban Anna, mivel nem akart táplálkozni sem, és beszélni sem. 

Aztán az első logopédiai foglalkozást követően, elkezdett hangokat kiadni, majd igent, nemet mondott, és elkezdett beszélni. Elkezdett enni is, ki tudták húzni végre a gyomorszondát.

Kerekesszékből átkerült járókeretre. Olyan rohamosan javult az állapota, hogy a szemem előtt teljesedett be az Isten Igéje: „a te felgyógyulásod gyorsan kivirágzik”.
Majd 3 hét után azt mondták, hogy haza lehet menni, mert már képes Anna az otthonában ellenni a gyógyszerszedés mellett.

5 hónapot volt Anna kórházban, ebből majdnem 4 hónapot intenzív osztályon.

Itthon először még a férjem a hátán vitte Annát le fel a lépcsőn, de aztán itt is rohamosan javult az állapota. 

Vissza mentünk kontroll vizsgálatra Budapestre, és visszamentünk az intenzív osztályra is. A főorvosnőt hívták, hogy jöjjön gyorsan, mert itt van Anna. A doktornő megkérdezte tőlem, hogy Ő lefényképezheti-e Annát? Meg azt is mondta, hogy az ilyen esetekért éri meg nekik dolgozni. Csodagyereknek hívták Annát az orvosok Budapesten.

Miután hazakerült Anna, kellett szednie egy olyan gyógyszert az immunrendszerére, amire azt mondta a neurológus orvos, hogy tartósan, 5 éven keresztül kell majd szednie.

Aztán 2016. júliusában (pár napja) ezt a gyógyszert is elhagyhatta (1 év után!), és Anna teljesen meggyógyult, mindenféle maradvány nélkül.  Arra, hogy ilyen esemény történt az életében, már csak egy valami emlékeztet: egy heg a nyakán.

Egy évet kihagyott az iskolában. Anna szeretett volna a saját osztályában maradni, így ez év januárjában különbözeti vizsgát tett, igen szép eredménnyel. Ez év végén megkapta a bizonyítványát is a kéttannyelvű iskolában: három ötöse lett, és négy négyese.

Szeretnék köszönetet mondani a miskolci Olajfák Baptista Gyülekezetnek, a budapesti Krisztus Szeretete Egyháznak, és valamennyi testvéremnek az Úrban, hogy az imádkozásban nem fáradtak meg, és mindvégig kitartottak mellettünk!

Istennek pedig örök hála, hogy megélhettük, hogy az Ő Igéje mindenkor igaz!

Miskolc, 2016. július 8.