Az egyház mai hőstettei
Avagy a Cselekedetek könyve a harmadik évezredben
Avagy a Cselekedetek könyve a harmadik évezredben
„Sőt ezeknél nagyobbakat is tesz, mert én az Atyához megyek” (János 14:12)
Dávid hőseinek a tettei fel vannak jegyezve az Ószövetségben. Ma a Dávid trónszékében ülő király Jézus Krisztus, akinek a hősei mi vagyunk, amennyiben tényleg arra szántuk el magunkat, hogy tűzön-vizen át az ő tetszését keressük, és az ő uralkodását szolgáljuk.
A nagy horderejű evangélizációk időszaka rég lecsengett, és a betegek gyógyulása, megkötözöttek szabadulása terén is eltérőek a tapasztalataink, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. Nem mintha ezek nem történnének meg ma is, hiszen Isten nem változott, viszont ezek nagyobb mértékben Isten szuverén kegyelme és beavatkozása által tapasztalhatóak és kevésbé egy-egy keresztény szolgáló közvetítése, kézrátétele által. Ugyanígy az evangélium sem annyira az utcai vagy más rendezvények által, hanem inkább személyes ismeretségek útján terem gyümölcsöt, vagy egyszerűen Isten megszólítja az embereket, és megszületik bennük egy elhatározás.
Milyen hőstetteket tehetnek tehát ma Dávid hősei, avagy az egyházban munkálkodó keresztények?
Nagyokat. Ugyanis hőstettet mindig ott szükséges végrehajtani, ahol az ellenség a legjobban fenyeget. Ma pedig az egyházban az egyik ilyen jellegzetes terület a testvéri kapcsolatok. Jézus nem véletlenül jelezte előre, hogy a gonoszság megsokasodásával a szeretet sokakban meghidegül. Egyértelmű, hogy csak azokban hidegülhet meg, akikben ott volt előzőleg. Ez sajnos leginkább az újjászületett keresztényeket érinti.
Nem véletlen, hogy a Szentírás oly sokat foglalkozik a megbocsátással. A szeretet nem csak akkor aktuális, amikor minden jól megy, hanem amikor elrontunk dolgokat az egymással való kapcsolatban. Talán mondhatnánk erre, hogy elrontani valamit az egy dolog, de XY olyan nagy rombolást végzett, vagy olyan nagy sebeket ejtett, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen kapcsolatot helyreállítani. Noha Jézus a „hetvenszer hétszer” című tanításával nem határozta meg, milyen súlyú vétkeket kell megbocsátani. Mindegyiket.
De hogy megnézzünk egy konkrét példát, emlékezzünk Péter legszörnyűbb tettére: amikor megtagadta Jézust. Ennél nagyobb disznóságot nem is képzelhetett volna senki egy olyan közeli tanítványa részéről, akit magával vitt a megdicsőülés hegyére, akinek azt mondta, hogy neked adom a mennyek országának a kulcsait, aki első kézből kapta az Atyától a kijelentést, hogy Jézus maga a Messiás... És Péter, aki egy volt azok közül, akik mindenben kitartottak Jézus mellett, akiknek azt tanította, hogy ha valaki nem tagadja meg a saját életét is, az nem lehet a tanítványom - nos ő háromszor is azt mondta idegen embereknek, hogy „nem ismerem őt”.
Ez a téma Mester és tanítványa között néhány nap múlva szóba jött – miután Jézust meggyalázták, keresztre feszítették hamis vádakkal, szidalmazták, sőt Isten is elhagyta egy röpke időre, majd meghalt, és harmadnap feltámadott... Tehát újra találkoztak, a tenger partján, és Jézus megkérdezte: „Simon, szeretsz engem?” Ismerjük a beszélgetést. Nem kérdés, hogy Jézus megbocsátott neki. Mire van még szükségünk, nekünk keresztényeknek, hogy Jézus példáját kövessük?
Mire van szükségünk ahhoz, hogy a megbocsátás ne legyen kérdés? Mire van szükség ahhoz, hogy az Istentől ajándékba kapott kapcsolatok, amiket az egymás ellen való vétkezés elrontott, helyreállhassanak? Talán feltámadásra, mint Jézusnak? Hiszen ezután történt ez a nagy beszélgetés. De nézzük csak meg, hátha tanulhatunk valamit tőle, hogy bekövetkezhessen ez a nagy hőstett a mi életünkben is.
Jézus az Atyánál járt előtte, ez biztos hogy hatalmas erőt adott neki. Bár ő addig is megbocsátó volt, sőt neki soha nem kellett megváltoznia, de talán példát meríthetünk ebből: mi is jelenjünk meg az Atya előtt, keressük meg az Urat, mint ahogy Dávid is mondta: megkerestem az Urat és meghallgatot engem, és minden félelmemből kimentett. Mi is keressük meg az ő orcáját, az ő jelenlétét, közelségét, és kérjük és engedjük, hogy minden félelmünkből kimentsen. Sőt hogy átéljünk egy feltámadást! Így biztos, hogy Jézus példáját tudjuk követni, és a kapcsolatok helyreállásában, a megbocsátásban aktív résztvevők tudunk lenni. De van még egy dolog, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki feltámadjon...
Csak az tud feltámadni, aki előtte meghal. Csak ha teljesen meghalunk önmagunknak, hogy csak Jézusért éljünk, akkor tudjuk átélni a feltámadás erejét, és válunk képessé és alkalmassá erre a hatalmas hőstettre: olyan testvéreknek is megbocsátani, akik a legnagyobbat vétkezték ellenünk, testvéreink ellen, Isten szolgái és akár a gyülekezet ellen. Különösen meg kell tennünk ezt a megbánást tanúsító, tisztelettel és szeretettel közeledő testvérekkel. Ez a „különösen” azt jelenti, hogy ilyen esetben semmi akadálya nem lehet, hogy azonnal, haladék nélkül helyreálljon a kapcsolat.
Hát ezek lennének ma Dávid hősienek a hőstettei - az egyház mai hőstettei. Nagyon nagy szükség van ilyen hősökre. De ráadásul ezeket a hőstetteket nem is tudja akárki megtenni. Nem jöhet egy „vendégszolgáló” hős, aki majd Dávid módjára legyőzi az izraeli sereget sakkban tartó Góliátot. Ezt a megbocsátás-hőstettet pontosan azoknak kell végrehajtani, akik ennek a küszöbén állnak – akik a sérelmezettek. A szeretet köteleinek, a kapcsoknak és köteleknek Krisztus testében muszáj helyreállniuk, különben béna, sánta marad Krisztus menyasszonya.
Izrael feltámadásáról szól Ezékiel látomása, a száraz csontok völgye. Itt Isten helyreállítja a népét, a száraz csontokat összetereli egymáshoz, és inakat növeszt rajta. Kellenek ezek az inak, amik összekötik a testrészeket, amik elválasztódtak a halál és a bomlás miatt. Ezután nő rajtuk hús, bőr, és lehel beléjük életet a Szent Szellem. De éppen ezért szükséges engednünk, hogy közeledhessenek a csontok, mert enélkül nincs összekötődés, megújulás, felépülés, helyreállás.
Vágyjunk arra, hogy ez a „felette nagy sereg” talpra álljon. Nem azért, hogy valakinek az irányítása alatt egy szervezetté legyen a sok keresztény, hanem azért hogy Jézus Krisztus személyes jelenléte és uralkodása alatt egy nagy családként tudjunk működni, akik egy „felette nagy seregként” még a pokol kapuinak a legyőzésére is használhatóak az Úr kezében, az emberek megmentésére, itt, ahol vagyunk, ahol élünk, ahol szolgáljuk az evangélium ügyét, és a közös Királyunkat, az Úr Jézus Krisztust.
A nagy horderejű evangélizációk időszaka rég lecsengett, és a betegek gyógyulása, megkötözöttek szabadulása terén is eltérőek a tapasztalataink, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. Nem mintha ezek nem történnének meg ma is, hiszen Isten nem változott, viszont ezek nagyobb mértékben Isten szuverén kegyelme és beavatkozása által tapasztalhatóak és kevésbé egy-egy keresztény szolgáló közvetítése, kézrátétele által. Ugyanígy az evangélium sem annyira az utcai vagy más rendezvények által, hanem inkább személyes ismeretségek útján terem gyümölcsöt, vagy egyszerűen Isten megszólítja az embereket, és megszületik bennük egy elhatározás.
Milyen hőstetteket tehetnek tehát ma Dávid hősei, avagy az egyházban munkálkodó keresztények?
Nagyokat. Ugyanis hőstettet mindig ott szükséges végrehajtani, ahol az ellenség a legjobban fenyeget. Ma pedig az egyházban az egyik ilyen jellegzetes terület a testvéri kapcsolatok. Jézus nem véletlenül jelezte előre, hogy a gonoszság megsokasodásával a szeretet sokakban meghidegül. Egyértelmű, hogy csak azokban hidegülhet meg, akikben ott volt előzőleg. Ez sajnos leginkább az újjászületett keresztényeket érinti.
Nem véletlen, hogy a Szentírás oly sokat foglalkozik a megbocsátással. A szeretet nem csak akkor aktuális, amikor minden jól megy, hanem amikor elrontunk dolgokat az egymással való kapcsolatban. Talán mondhatnánk erre, hogy elrontani valamit az egy dolog, de XY olyan nagy rombolást végzett, vagy olyan nagy sebeket ejtett, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen kapcsolatot helyreállítani. Noha Jézus a „hetvenszer hétszer” című tanításával nem határozta meg, milyen súlyú vétkeket kell megbocsátani. Mindegyiket.
De hogy megnézzünk egy konkrét példát, emlékezzünk Péter legszörnyűbb tettére: amikor megtagadta Jézust. Ennél nagyobb disznóságot nem is képzelhetett volna senki egy olyan közeli tanítványa részéről, akit magával vitt a megdicsőülés hegyére, akinek azt mondta, hogy neked adom a mennyek országának a kulcsait, aki első kézből kapta az Atyától a kijelentést, hogy Jézus maga a Messiás... És Péter, aki egy volt azok közül, akik mindenben kitartottak Jézus mellett, akiknek azt tanította, hogy ha valaki nem tagadja meg a saját életét is, az nem lehet a tanítványom - nos ő háromszor is azt mondta idegen embereknek, hogy „nem ismerem őt”.
Ez a téma Mester és tanítványa között néhány nap múlva szóba jött – miután Jézust meggyalázták, keresztre feszítették hamis vádakkal, szidalmazták, sőt Isten is elhagyta egy röpke időre, majd meghalt, és harmadnap feltámadott... Tehát újra találkoztak, a tenger partján, és Jézus megkérdezte: „Simon, szeretsz engem?” Ismerjük a beszélgetést. Nem kérdés, hogy Jézus megbocsátott neki. Mire van még szükségünk, nekünk keresztényeknek, hogy Jézus példáját kövessük?
Mire van szükségünk ahhoz, hogy a megbocsátás ne legyen kérdés? Mire van szükség ahhoz, hogy az Istentől ajándékba kapott kapcsolatok, amiket az egymás ellen való vétkezés elrontott, helyreállhassanak? Talán feltámadásra, mint Jézusnak? Hiszen ezután történt ez a nagy beszélgetés. De nézzük csak meg, hátha tanulhatunk valamit tőle, hogy bekövetkezhessen ez a nagy hőstett a mi életünkben is.
Jézus az Atyánál járt előtte, ez biztos hogy hatalmas erőt adott neki. Bár ő addig is megbocsátó volt, sőt neki soha nem kellett megváltoznia, de talán példát meríthetünk ebből: mi is jelenjünk meg az Atya előtt, keressük meg az Urat, mint ahogy Dávid is mondta: megkerestem az Urat és meghallgatot engem, és minden félelmemből kimentett. Mi is keressük meg az ő orcáját, az ő jelenlétét, közelségét, és kérjük és engedjük, hogy minden félelmünkből kimentsen. Sőt hogy átéljünk egy feltámadást! Így biztos, hogy Jézus példáját tudjuk követni, és a kapcsolatok helyreállásában, a megbocsátásban aktív résztvevők tudunk lenni. De van még egy dolog, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki feltámadjon...
Csak az tud feltámadni, aki előtte meghal. Csak ha teljesen meghalunk önmagunknak, hogy csak Jézusért éljünk, akkor tudjuk átélni a feltámadás erejét, és válunk képessé és alkalmassá erre a hatalmas hőstettre: olyan testvéreknek is megbocsátani, akik a legnagyobbat vétkezték ellenünk, testvéreink ellen, Isten szolgái és akár a gyülekezet ellen. Különösen meg kell tennünk ezt a megbánást tanúsító, tisztelettel és szeretettel közeledő testvérekkel. Ez a „különösen” azt jelenti, hogy ilyen esetben semmi akadálya nem lehet, hogy azonnal, haladék nélkül helyreálljon a kapcsolat.
Hát ezek lennének ma Dávid hősienek a hőstettei - az egyház mai hőstettei. Nagyon nagy szükség van ilyen hősökre. De ráadásul ezeket a hőstetteket nem is tudja akárki megtenni. Nem jöhet egy „vendégszolgáló” hős, aki majd Dávid módjára legyőzi az izraeli sereget sakkban tartó Góliátot. Ezt a megbocsátás-hőstettet pontosan azoknak kell végrehajtani, akik ennek a küszöbén állnak – akik a sérelmezettek. A szeretet köteleinek, a kapcsoknak és köteleknek Krisztus testében muszáj helyreállniuk, különben béna, sánta marad Krisztus menyasszonya.
Izrael feltámadásáról szól Ezékiel látomása, a száraz csontok völgye. Itt Isten helyreállítja a népét, a száraz csontokat összetereli egymáshoz, és inakat növeszt rajta. Kellenek ezek az inak, amik összekötik a testrészeket, amik elválasztódtak a halál és a bomlás miatt. Ezután nő rajtuk hús, bőr, és lehel beléjük életet a Szent Szellem. De éppen ezért szükséges engednünk, hogy közeledhessenek a csontok, mert enélkül nincs összekötődés, megújulás, felépülés, helyreállás.
Vágyjunk arra, hogy ez a „felette nagy sereg” talpra álljon. Nem azért, hogy valakinek az irányítása alatt egy szervezetté legyen a sok keresztény, hanem azért hogy Jézus Krisztus személyes jelenléte és uralkodása alatt egy nagy családként tudjunk működni, akik egy „felette nagy seregként” még a pokol kapuinak a legyőzésére is használhatóak az Úr kezében, az emberek megmentésére, itt, ahol vagyunk, ahol élünk, ahol szolgáljuk az evangélium ügyét, és a közös Királyunkat, az Úr Jézus Krisztust.
Miskolc, 2010. április 9.
